5. Fejezet - Emlékek

Sziasztok!

Megint szemszögváltás van, ezúttal Nate lesz a narrátorunk. Az ő szemszögéből látjátok az előző fejezetben történteket és betekintést nyertek a múltjába is, és hogy miért utálja ennyire az angyalokat. 
Remélem tetszeni fog! :)

Puszi: KilgarraKR


5. Fejezet - Emlékek

Meg kellett próbálnunk minél zajmentesebben bejutni a házba. Ez nem volt egy könnyű feladat tekintve, hogy fogalmunk se volt, hogy mennyien és hogy hol tartózkodhattak. Végül, amikor körbejártuk a telket, találtunk egy hátsó ajtót, amin keresztül nem okozott problémát a bejutás. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire egyszerű lesz.
Amikor beléptünk a házba, először minden csendes volt. Senki nem állt az utunkba, csak az egyik szobában égett a villany. Beszélgetés hangjai szűrődtek ki. 
- Mit teszel, ha idejönnek? - kérdezte egy lány.
- Nem tudom. Őszintén, fogalmam sincs. Nem harcoltam még soha, és nem is áll szándékomban. - ez utóbbi egy fiú hangja volt. Idegesen csengett. Valamitől meg volt ijedve. Feltételeztem, hogy attól, hogy esetleg megtámadják őket. Ebben az esetben viszont pórul járt, mert már itt vagyunk. Nem szökhetnek meg előlünk.
Óvatosan közelebb lopakodtam a helyiséghez, majd intettem Aaronnak, aki ugyanígy tett. Sokat gyakoroltuk, hogy hogyan tudunk hangtalanul kommunikálni egymással, ezért egyáltalán nem okozott problémát, hogy tudassuk egymással a gondolatainkat. 
Próbáltam úgy helyezkedni, hogy én láthassam őket, de ők engem ne vegyenek észre. Pont rossz szögben voltak, ezért nem sikerült. Így hát bekukkantottam, remélve, hogy nem látnak meg. A látvány, ami elém tárult, nagyon meglepett. A lány egy széken ült, miközben a fiú vele szemben állt és valamin ügyködött. De nem is ez volt az, amin meglepődtem, hanem a fiú háta. A ruhája alól néhány tetoválásnak tűnő fekete vonal látszott ki. Azonban én tudtam, hogy azok nem tetoválások. Ő egy angyal volt. Minden angyalnak így nézett ki a szárnya, amikor éppen nem eresztették ki. Így a normális embereknek nem tűnt fel, hogy szárnyaik vannak. Azt hitték rá, hogy egy egyszerű tetoválás. 
Hirtelen kétségbeesés öntött el. Olyan mértékűt, amilyet már nagyon régóta nem éreztem. Az emlékképek anélkül ragadtak magukkal, hogy észrevettem volna, és a látásom elhomályosult.

'Ahogy beléptem a szobába, tudtam mit fogok látni. Egyértelmű volt, hogy mi történik, én mégsem fogtam fel teljesen. A mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni.
- Anyu? Apu?- kérdeztem, felhívva ezzel magamra a figyelmet.
Hárman voltak rajtam kívül a szobában. A szüleim és egy ismeretlen férfi, aki eddig anyám fölé hajolt és fenyegetően morgott. A hátából fekete szárnyak nőttek ki. Durva és szokatlan megjelenése félelmet keltett volna mindenkiben, így hát ne csoda, hogy én is nagyon megijedtem tőle. Sötét volt, ezért nem tudtam teljesen kivenni a vonásait. Annyit láttam, hogy fekete szemeivel éhesen néz rám. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, csak azt tudtam, hogy szeretnék minél távolabb kerülni tőle.
- Fuss, Nate! Fuss innen!- Anya hangja hirtelen hasított a levegőbe. Hangjából kiszűrődött a félelem és a kétségbeesés. 
Amikor apám is rám kiáltott, hogy fussak, rémülten hátrálni kezdtem. Azonban nem jutottam sokáig, mivel nekiütköztem valakinek. Hátranéztem. A sötétben először nem tudtam megállapítani, hogy ki lehet az, majd lassan kirajzolódtak előttem a bátyám körvonalai.
- Aaron, vidd ki az öcsédet!- sürgető hangon kapta a parancsot apámtól. Alapesetben soha nem szólt volna egyikünkhöz ilyen hangon, ebből is éreztük, hogy baj van.
Aaron egy pillanatra megmerevedett. Nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Hallgasson az apjára, vagy próbáljon meg szembeszállni az ismeretlennel. 
Mindeközben a férfi gonoszan vigyorogva figyelte a jelenetet. Végül ez a mosoly volt az, ami rábírta Aaront az engedelmességre. Hirtelen kapott fel. Hét évvel volt idősebb nálam, és ez most sajnos nagyon érződött is. Könnyedén vitt, mintha meg se érezné a súlyom és kapálózó kezeim, amiket minduntalan a hátába vágtam. Kétségbe ejtett a tehetetlenségem. Egyre erősebben ütöttem.
-Engedj el! - a hangom erőtlen volt, könyörgő - Tegyél le! Anya!- az utolsó szónál elcsuklott a hangom a sírástól. Már a lépcsőnél jártunk, amikor egy sikoly hasított a levegőbe. A következő pillanatban egy test csapódott a folyosó falának, majd élettelenül rogyott össze. Több helyen is vérzett, számtalan sebe volt. Amikor a holttestben felismertem az anyámat, valami végleg eltört bennem.
Pár másodpercig hitetlenül bámultam, majd elkezdtem tombolni. A gyásztól feldühödve újult erővel kezdtem el vagdosni Aaron hátát. Ő csak állt és ledermedve figyelte anyánk testét. Eszeveszettül kapálóztam a lábammal, majd egy jól irányzott rúgással célba találtam. A bátyám felnyögött és összegörnyedt. 
Csupán egy pillanatra lazult a szorítása, de ez alatt könnyen ki tudtam szabadulni. Nemsokára már teljes erőmből rohantam visszafelé. Hallottam, ahogy Aaron kétségbeesetten, hangjában mérhetetlen fájdalommal utánam kiált, de már nem érdekelt. Az egyedüli dolog, amire figyelni tudtam, az anyám teste volt. Amikor mellé értem, térdre borultam és elkezdtem zokogni. Nem akartam elhinni, hogy halott, így hát próbáltam felkelteni.
A következő pillanatban egy kéz ragadott meg és emelt a magasba. Az a férfi volt, aki anyámat megölte. A szemembe nézett, majd elvigyorodott. Így sétált be velem a szobába, ahol apám a padlón térdelt. Szájából vér csorgott, kezét a hasára szorította egy sebre, amit nem láthattam. Amint meglátott, rémülten kiáltott fel.
- Kérlek! Csak őt ne... - a hangja a mondat végére elhalkult. Tekintetét a hátam mögé szegezte és én tudtam, hogy anyám testét nézi. Láttam a szemében a fájdalmat.
Az idegen hirtelen ledobott a földre. A testem erővel csapódott neki a padlónak, majd egy hihetetlenül erős rúgás érkezett közvetlenül a sípcsontomra. Óriási fájdalom hasított a lábamba, és sejtettem, hogy eltört. 
Nem akartam, hogy apám többet aggódjon, ezért próbáltam minél halkabban kifejezni a fájdalmamat, de magamban ordítottam kínomban.
Ezzel azonban nem ért véget a kínzásom. A férfi felém lódult, majd szárnyával felém kapott. Mielőtt a mellkasomhoz ért a tollas szárny, tudatosult bennem, hogy a vége időközben pengeélessé változott. Amint a mellkasomhoz ért, végigkarcolta azt, ezzel annyira felsértve a bőrömet, hogy kilátszott a húsom. Többé már nem bírtam magamban tartani a fájdalmamat. A sérüléseim annyira fájt, hogy ordítanom kellett.
A semmiből érkezett az ütés. Az idegen először fel se fogta, hogy megütötték. A következő pillanatban azonban dühösen fordult támadójához. 
A bátyám állt előtte, felemelt, ökölbe szorított kezekkel. Arcát dühös maszk torzította el.
- Hagyd. Békén. Az. ÖCSÉMET!- minden szót külön kihangsúlyozott, az utolsót már magából kikelve ordította.
A férfi egy pillanatig döbbenten nézett, majd felröhögött. Nem hitte, hogy egy tizenhat éves srác bármi kárt tehet benne. 
Aztán Aaron rávetette magát és elkezdte ütni. Egyre hevesebben, egyre nagyobb erővel.
Öt ütés után a férfi már nem röhögött. Tíz ütés után kétségbeesetten próbált kiszabadulni. Tizenöt után nem mozdult többé.
Félelemmel vegyes hitetlenkedéssel néztem a bátyámra. A sokktól teljesen megfeledkeztem a fájdalomról. Ő békésen felállt, arcát vér borította. Halálos nyugalommal felém sétál és megkérdezte, amit már régóta tudni akart.
- Jól vagy, Öcskös?
Nem tudtam válaszolni neki. Az ismeretlen férfi vére mindenütt ott volt a szobában. Nem mertem ezek után a bátyám szemébe nézni.
Aztán észrevettem, hogy ez a sok vér nem csak egy embertől származik.Apám még mindig ott feküdt a padlón, teste körül lassan, de biztosan egy nagy vértócsa gyűlt.
Odakúsztam hozzá, magam után húzva fájós lábamat. Ő rám nézett és felemelte a kezét, amit készségesen meg is fogtam. Fölé hajoltam, mert láttam rajta, hogy mondani akar valamit. 
- Aaron... - hívta a bátyámat. Intettem neki, hogy jöjjön, mire egy másodperc alatt ott termett mellettünk. Apám ránézett, majd folytatta. - Vigyázz Nate-re! Mindig vigyázz rá! Óvd meg minden bajtól, akár az életed árán is! - A szavai kezdtek elhalkulni. Pár másodperccel később már nem értettük, hogy mit mond, csak a szája mozgott hangtalanul. Végül végleg elhallgatott.
A bátyám sötét szemekkel nézett rám. A szemében lévő fájdalomtól ledermedtem. Azelőtt mindig mosolygós arca most haragot és bosszúvágyat tükrözött.'

Aaron tekintete rántott vissza a valóságba. Ugyanúgy nézett, mint akkor, tizenkét éve. Tudtam, hogy mire gondol. Mindketten utáltuk az angyalokat. Nem, ez nem is utálat volt, hanem annál sokkal erősebb. Mindegyiket ki akartuk irtani. 
Ő magában már azt tervezgette, hogy milyen kínkeserves halála lesz ennek a példánynak. Egyetlen pillantásommal sikerült visszaterelnem a feladatra a figyelmét. Nem ezért voltunk most itt. Más feladatra jelöltek ki, mégpedig ennek a lánynak az elrablására.
A konyhában lévők semmit sem érzékeltek az ittlétünkből. Mi pattanásig feszült idegekkel vártunk a megfelelő alkalomra, ami pár perccel később érkezett el. 
A lány és az angyal kifelé jöttek a szobából. Amikor az angyal kiért, rávetettem magam. Aaron a lányt kapta el és a nyakához szegezte a kést. 
Mindkettőjüket teljesen megleptük. Az angyal nem tudott állva maradni a hirtelen súlytöbblettől, így mindketten a padlóra estünk. Én gyorsan feltápászkodtam és elővettem az egyik fegyverem. Ellenfelem meglepve bámult rám, amikor kezemben a pisztolyommal közelítettel felé. Minden mozdulatomat árgus szemmel követte, de még így sem volt elég gyors. Teljes erőmből vágtam rá a pisztoly markolatával a fejére. Esélye sem volt kivédeni az ütést. Eszméletlenül terült el a padlón. 
Mire őt elintéztem, Aaron eltűnt. Utána mentem, mert ahogy ismerem, még valami hülyeséget csinált volna a lánnyal. Ugyanabban a pozícióban találtam őket, mint amikor eltűntek a szemem elől. A kés a lány torkának szegeződött. Láttam rajta a rémületet, de most nem törődhettem vele. 
Úgy döntöttem, hogy a bátyám innentől boldogul majd, ezért elindultam egy másik szoba felé, hogy meggyőződjek róla, hogy egyedül vagyunk. Gyorsan bejártam a háznak ezen részét, ezért visszamentem Aaronhoz. 
Amikor besétáltam a szobába, még pont láttam, ahogy egy lány Aaronra támad egy szoborral a kezében és célba is talál. Meglepetten néztem újdonsült ellenségünkre. Nála apróbb lányt nem igazán láttam még. Ennek ellenére szokatlanul nagy erő sugárzott belőle. Vörös haja lángkoronaként ragyogta körül az arcát.
Az ütésének következményeként a bátyám egy pillanatra eleresztette a célpontunkat. Ezt kihasználva a vörös hajú gyorsan odarohant a másik lányhoz és megérintette. Egy pillanatig nem értettem, hogy mit akarhatott ezzel, majd amikor a szemem láttára hirtelen eltűnt a célpontunk, megvilágosodtam. Tekintetemet gyorsan a lány hátára szegeztem és a feltételezésem bebizonyosodott. Ő is angyal volt. 
Nem volt sok ideje örülni, mert a bátyám nekivágódott, mire ő durván a szekrénynek esett. Aaron ezután felemelte őt a földről, mire a lány rémülten nézett rá. 
Láttam, ahogy Aaron tekintetével felméri a helyzetet. Külön ki tudtam venni azt a pillanatot, amikor rájött, hogy angyal. Tudott a jelenlétemről, mivel az előbb egy másodpercre összeakadt a tekintetünk. 
- Őt én intézem! - egyértelmű utasítás volt részéről, hogy hagyjam ott őket. Az ösztöneim viszont mást diktáltak. Nem akartam egyedül hagyni a lányt a bátyámmal, amikor az ilyen állapotban volt. 
- Ne öld meg! Még szükségünk lehet rá. - Miközben ezt mondtam, szemem végig a lányt figyelte. A hátán a tetoválást lehetetlen volt nem észrevenni, de ez mégis különbözött azoktól, amiket eddig láttam. Ez sokkal halványabb volt.
- De hát ő tehet arról, hogy a másik megszökött, Nate! Ha megölnénk, legalább bosszút állhatnánk. 
- Elég volt, Aaron! A küldetésünk az volt, hogy ejtsünk foglyul bárkit, aki ebben a házban tartózkodik. Sajnálatos, hogy elszalasztottuk a fő célpontunkat, de most vele kell beérnünk. - Hangom a végére már rendkívül dühösen csengett. Közben láttam a lányon, hogy egyre jobban fél. Csendesen figyelt minket. 
- Legalább hagyj, hadd szórakozzam el vele egy kicsit.
Nagyon nem akartam ott hagyni őket, de úgy gondoltam, hogy Aaron ennyit megérdemel. Így hát kérésének eleget téve, kisétáltam a szobából, hogy ellenőrizzem a másik angyalt. Az még mindig teljesen kiütve hevert a padlón. A biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy él-e még, majd nem sokkal később visszamentem a szobába.
A bátyám arcán tiszta élvezettel fojtogatta a lányt, akin látszott, hogy már nem bírja sokáig. A küldetésünket és az angyal épségét féltve rohantam oda Aaronhoz, hogy leállítsam.
- Hagyd abba, Aaron! Még megölöd! - Ennyivel figyelmeztettem a bátyámat, mielőtt fizikai erőt használva állítottam volna le. 
Kezemet rátettem a vállára és erősen megszorítottam. Tudtam, hogy ez hatni fog rá. 
Igazam is lett. Aaron mordult egyet, majd elengedte az angyalt. A lány az oxigénhiánytól kezdett elájulni. A kemény becsapódást megakadályozva könnyedén a karomba kaptam. Nagyon meglepődtem azon, hogy milyen könnyű volt. Szinte nem is éreztem a súlyát. 
Sajnálattal telve néztem le a lányra, mert tudtam, hogy mi vár rá, de semmit se tudtam tenni ellene. Egyszerre tiszteltem és gyűlöltem őt, azért, amilyen volt. De tudtam, hogy nem szabad egyáltalán közel kerülnöm hozzá. Semmi értelme nem lett volna, hiszen hamarosan meg kell halnia. Ez elkerülhetetlen volt.